Tintakönnyek
Lelkek, byte-okba foglalva

Apuka megint részegen jött a gyárból,
Szemében mámoros borgőz lángja lángol,
A gyerek vonyít, mert apja csók helyett
Arcára pofont adott úgy köszönésképpen,
Az anyuka retteg, és a sarokban reszket,
Miképpen a férje a centrifugát hányja tele,
Aztán újra kéz lendül, szeretet csattan,
S a nő szeméből sötét gyászkönny fakad,
Ami saját lelkének temetésén szárad fel,
Amikor feleségnek kérte őt egy ilyen ember,
És retteg a gyerek, fél, de szeretnie kell,
Mert álnok apja ilyet csak tőle követel,
És álmai messze, az ablakon túlra viszik,
Ahol talán reggel nem üvöltéssel keltik,
Nyugalom, és béke várja fakó otthonában,
Ahol a falak nincsenek zordságtól átjárva,
Zöldek a fák elötte, s madarak csiripelnek,
Tavaszi boldogságuk a világnak elmesélve,
Nincs álmatlan éjszaka, hazug ölelések,
... és még a világon néha ilyet remélnek...

Pheater