Tintakönnyek
Lelkek, byte-okba foglalva

Vesse földbe el az, aki szerette, és vigyázzon rá, akit szerettek, mert meghal a virág, s többé sose lát. Írja, csak írja, ezt az érzést, ezt a felemésztő késztetést, és meghal a virág, s többé sose lát, Vágyni rá, tehetetlen; sose elérni, Napsugárban, holdfényben halkan…

 Ábránd a holdfényben Tekintetem az őrangyalunkra szegezem, Amint ezüstös fényt sír ablakomra. Ekkor mintha letámadna emlékezetem, Tükrök mintha apró tavakká váltak volna. Ezekből kicsiny patakok erednek, S ezüstös arcomon végig peregnek. Mintha kristályt látnék…