Tintakönnyek
Lelkek, byte-okba foglalva

az őszi fák közt halkan
lépdel el, morajtalan,
sárgás avar lába alatt,
zajt, semmit nem kavar,

fehér és fekete táblák,
nevét némán kiáltják,
süket fülükkel hallják,
vak szemükkel meglátják,

csak néhány krizantém,
- közhely, mégis csak szép, -
hervad el, s lesz az ővé,
hajunk vele válik fehérré,

arcunkon boronát vág,
azon egyre csak szánt,
kezünkre betont ád,
hogy ne érezzük, ha fáj,

szívünk erőtlen lesz,
és csak vele, vele megy,
mint barna őszi levelek,
amint a szél emeli meg...

egy tábla a miénk marad,
néha-néha gyertyát gyútnak,
egyszer kondult értünk harang,
és elvész, elvész a hang.

Pheater

mint az egyszerű gyerek,
próbálok járni egyet,
lábam remeg, dőlök vele,
végén a földön végzem.

mint az egyszerű gyerek,
úgy mennék, mennék veled,
de valahogy csak nem megy,
eltanyálok; sáros leszek.

nekem mégis ez a sorsom,
mennem és orra buknom,
de meddig esek még el?
egy hónap? év? egy élet...?

robbanás, és morajló sátrakból,
hang tör fel az éjszakából,

éj leple, bársony a támadónak,
nem tudjuk, lőni honnan fognak,

csak üvöltés, hörgés hallatszik,
a bíbor vér sárral keveredik,

újabb bomba. árokba esem veled,
gránát hangjától összerezzensz,

nem értem a harcot, ugrok, célzok,
velem együtt jut pokolra másik három,

te is felugrasz, lősz vaktában,
húzod a ravaszt, míg golyó a tárban.

az utolsó robbanás. és csend.
ahogy kimondom, oly hírtelen,

talán most jött el az a perc,
amikor még isten sem ment meg,

itt ér véget a dal, reményvesztve,
testem rózsáit repesz repesztette,

rádnézek,
azt látom rajtad, mit nem kéne.
"ember, ne add fel, kérlek..."

Pheater

folyton a fejemben jársz,
mint esti eső hangja,
ahogy a feketeségen át,
a csepp üvegen koppan.

folyton a fejemben jársz,
ahogy írok, húrhoz nyúlok,
minden halott szív-dobbanás,
kárba vész, és ködbe foszlott.

folyton a fejemben jársz,
fáj, hogy én nem a tiedben,
egyszerű dolgok talányok már,
s fázok magány-hidegemben,

folyton a fejemben jársz,
... és elakad a szó versemben,
csak álom, amit agyam kitalál?
vagy gondolsz rám, szerelmem?

Pheater

fekete fátylával beborít az ég,
Odakinn halkül az esti lövöldözés,
S mintha kósza autó hallatszana,
ha nem szólna a modern kor altatódala;
Bömböl tévé, rádió e szép zenétől,
Mélytől álomba ring hat-hét emberöltő,
prelúdiumként néhány tampon reklám,
a torkodon ezt ledugni próbálják,
s a brazil nő is rikácsova belép,
a sortűzzel együtt a jajveszékelés,
fináléban kiderül, mi lesz holnap,
ki tűnik fel megint a sorozatban,
Enélkül elaludni se lehet ma már,
nem hiszed? kapcsold be, éld át,
A modern kor altatódalát.

Pheater

Úgy érzem, hogy ez a versem picit erősre sikeredett; ha bárki megsértődne rá, előre is elnézést kérek.

valahol messze egy égi gépteremben,
ott ül az isten, számítógép mellett,
és írja a cépluszplusz mesterművet,
amit mi csúfolunk nagy k-s életnek,
madárcsicsergés, lomha autók zaja,
ólmos paták dongása, hegedű szava,
mind-mind csak tőle most mp3-ban,
fehérre festett falak, fontos képek,
filmekből kivágott örök emlékek,
mind jpeg formátumát dicsérje,
emlékek, történés ember szemében,
avi alá nem adta ő - szerencsére,
az adatott logika halandó számára,
csak egy pascal-ban írt férc-munka,
s tervezőjének e világ gondozása,
csak az ő keze nyomát áldja, áldja,
a szerver szabályok a user manual-ban,
mely elérhető minden ember számára,
és ha a programtól a memória megtelt,
master reboot-ol fenn az égi mester,
és törlődnek vírusok, falovak, férgek,
csak azok maradnak, akik érdemesek.

Tarts olajágat
zöldes hölgyemény
jobb olajárat
már te se remélj

szívj cigarettát
bűn-borsos áron
míg tüdőd bolyhát
rágja e mámor

igyál! Soron volt
igazi kannásbor
ki gyár-sorodból!
félj az autóstohl!

tántorogva tartsd
átkozott gallyad
hívd kérlek haza
irakbol fiad

Pheater

nézve tájat, élve életet,
látni házat, ékes kék eget,
csak arra vágysz, mint minden ember,
lámpaoszlop, kinyílt kis kertek,
benne madarak csiripelnek,
jók és rosszak, zúgó világ,
minden, mi rossz, innen kizárt,
barna padra ülve séta után,
szeretett asszonyod érted nyúl már,
és szó nélkül fejet válladra hajt,
hozzá menekülnél, ilyen világba,
ha ő lenne a vadász, és te a vad,
elé lépnél, ha útban koporsód van,
álmodik a szem, amerre ellát,
meglelni akarja édes álmát,
nem kell, hogy mind, mit láttál,
tényleg elötted legyen, barát.
csak lásd annak azt, amit vágytál,
s elfelejti szív gondját-baját.

Pheater

Ezt a verset istenfélő embereknek javaslom. Nekik sokat jelenthet, mert szerintem jól körülírja azt a érzést, ahogy az ember hisz valamiben, ami nem bizonyított - és nem is kell, hogy bizonyítva legyen. Aki pedig nem az, annak azért, hogy megismertessem vele ezt az érzést, habár nem is vagyok hívő.

isten egy gyerek,
hatalommal,
amit ő tenne,
az jó, igaz,

isten egy gyerek,
hatalmasan
áll feletted,
- ezt akartad.

isten egy gyerek,
egyszerűen,
nem nevel téged,
csak ne vedd észre,

isten egy gyerek,
de igaza van.
és a felnőttek
hova tartanak?

mit látsz te bennem?
ember-bíróféle,
miért vagy te velem,
ezret hívó élet?

ezret ezer fele hív,
s merre mész, barátom?
nem látod és halkan sír
akit látsz a túlvilágon.

megvet a szemed, és ez
hidd el, nekem fáj,
legyen keserű, vagy mézes:
de itt az igazság.

dőlnél te is gyakran
hidak oldalához,
észre se vedd, halkan
hívnak oda lábhoz,

s mily jó szavak azok,
szépek, csendesek,
csak én mért hallom
annak, hogy "szeretlek"?

álmodnál szebben,
te vérben ázott,
szemed meg se rebben,
úgyis elbénázod,

mert halott az ötlet,
falhoz van vágva,
ennyit csak: "őrület!"
utcákon állnak,

vernek, taposnak, ám
jobbot nyújtnak,
az a jobb nem igazán
indul útnak.

iszol, szívsz, ember,
és hol tartasz?
te is szakadék-szélre
érsz szép lassan...

nyúlnál késért, gyorsan,
kezedből - ha kell,
még mielőtt forogna
én veszem azt el,

nyomorult világból
elég egy! meg
az én kívánságom:
elégedj meg!
mert én nem tudok.

Pheater