Tintakönnyek
Lelkek, byte-okba foglalva

egyedül vagyok, amennyire csak lehet.
egyedül írok. egyedül képzelek.

egyedül vagyok, mennyire nem bánom,
hallgatani csak; életnek hitt álmom,

egyedül vagy te is; hidd csak el,
magad leszel csak csukott szemmel,

egyedül vagy te is; nem tévedek,
egyedül van az is, akit átölelnek,

egyedül van az is, akit csókolnak,
egyedül marad, akit sírba raknak,

egyedül világít a sarkon a lámpa,
egyedül az alvó gyerek, a lárma,

egyedül alszanak, egyedül kelnek,
egyedül van mind, aki lélegezhet,

egyedül van a félelem a szívekben,
egyedül van a küzdelem az élettel,

egyedül sírnak a szelek az éjben,
egyedül dörögnek fények messzeségben,

egyedül van mindenki, mindenütt,
ezért lesz az egyedülből - együtt.

Pheater

eltűnünk életekből,
megkopunk, mint könyvek,
s puszta félelemből,
maradnánk itt örökre,

emberek kezeikkel,
hányszor öleltek, fogtak,
ha erőnkből nem ment,
ők helyettünk tartottak,

hányszor mondták,
"holnap tán látlak ismét"
be nem tartották,
oly csalóka egy ismérv,

köszönsz utánuk,
de halkul hangod lassan,
kacsintasz rájuk,
de csak sétálnak halkan,

eltűnünk életekből,
mert ennyit ért tettünk,
"megismersz-e régről?"
de hangunk már nem csedül...

eltűntünk életedből,
nem látsz már bennünket,
és ettől a perctől,
Felejtett a nevünk... ne...

Vesse földbe el az, aki szerette,
és vigyázzon rá, akit szerettek,
mert meghal a virág,
s többé sose lát.

Írja, csak írja, ezt az érzést,
ezt a felemésztő késztetést,
és meghal a virág,
s többé sose lát,

Vágyni rá, tehetetlen; sose elérni,
Napsugárban, holdfényben halkan elégni,
meghalt a virág,
és többé sose lát,

Ontani, faragni, halott rímemet,
amelyiket talán észre sem veszed,
mert meghalt a virág,
s többé sose lát,

Mert mennyit ér, ha el se mondom?
Bennem égne el? Ez a sorsom?
és meghal a virág,
s többé sose lát,

Elvetem magam miattad, de titok,
Vigyázz rám, mert én csak neked nyílok,
és meghalok,
hogy csak téged lássalak.

Pheater

... s fut csak az árny,
fut, fújtat, s zihál...
üldöz vagy menekül,
azt nem tudni már,
suhan, szinte repül,
az íjból kilőtt, száll,
és dobog a föld alatta,
mind kiégett, oda már,
lábnyoma lángol, ég,
avar helyett vörös parázs,
kezében kardok, pengék,
s csak fut, fut tovább,
vág le mindent, ami csak
botor mód útjában áll,
vér kezét meg nem fogja,
s hallatszik jaj-kiáltás,
őrület, vagy ez a dolga?
mi érte őt? csalódás?
ezt már senki se tudja,
késő értünk a siratás,
mert végtelen az útja,
és utolér, ez nem vitás,
járjon nekünk méltó halál,
... s fut csak az árny,
fut, fújtat, s zihál...

Pheater

Ezek a versek elég régen jöttek ki kezem alól. Mivel most találtam meg őket, lehet, hogy témájuk illetve stílusok nem lesz a tőlem megszokott; igen sokat változtam ezidő alatt.

Nem érzem úgy, hogy javítanom kéne ezeken a verseken; habár némelyiken mégis megtettem.

Álmodni

álmodni kell
- míg tart a gyötrelem,
feledni csak
- mit meg nem tehettem.

álmodni szüntelen
- füstös, bíbor látomások,
álmodni, emberek,
- amíg nem látnak mások

elfeledni azt,
- mi szüntelen a földhöz köt,
álmodni csak,
- amíg az repít, vagy égbe lök,

álmodni kell,
- hogy tudd, hova tartasz,
és ébredni kell,
- hogy tudd, oda el nem juthatsz...

Elődeim

állok, ahol partját mossa a Duna,
talán itt írta azt József Attila,
nézek szerte, amerre a part elér,
ám sehol egy odébb úszó dinnyehéj,
vajon szánt az ember, vagy épp arat?
tél van, hideg szél tépi arcomat,
merre lát a szem, fagy a határban,
meddig marad még ez a fagyos Nap?
meddig veri jég a kies pusztákat?
ha akarja, hát verje; isten áldja,
érintetlen maradjon; soha ember lába
ne érje a földet; e szörnyűség,
miatta sírnak hegyek, s dombvidék,
Talpa alatt a fű meghajlik, erőtlen,
s kezétől retteg a vadon, erdőtlen,
Álmulok halkan e pusztítás felett,
amit az ember feljődésnek nevezett,
nem tudom igazán mért vagyok én itt,
azért hogy befejezem, amit elődeim...

Elveszi, ami a tiéd,
úgy érzi, hogy az övé,
megissza a söreidet,
kiszívja lassan véredet,
rágja a húsod a bőrödről,
érzed, ahogy fogaival őröl,
a bőröd tépi széjjel,
neki még a lelked is kell,
belőled él ez a szörny,
de igazán akkor győzöl,
ha éppen elvesztesz
mindent mi körülvesz,
mert bizalmad hal akkor,
nem lesz több nappalod,
éjszakáid, halálod,
mind-mind álmatlanok,
mert nem veheted észre,
hogy ő néz akkor téged,
s fegyvert adsz kezébe,
amint arra kéred éppen,
"döfj szíven, barátom"
... és ezt jól látod,
mert lehet, így hívod.

A kétely cseppjét,
ami embert mar szét,
nem dobálom feléd,
csak picit jobban nézz,
lásd meg, mért mondom épp,
az egész farkastörvény.

emberkék, emberkék, szép pici emberkék,
égjetek szépen, mint százas villanykörték,
benne vagytok a foglalatban, sötétkék,
belőletek fog áradni fény, sötétkék.

emberkék, emberkék, csöppnyi apró lény,
öldököl, pusztít, a lényegtelenért,
és mégis így tartja számon életét,
hogy az egészet csinálni volt miért,

emberkék, emberkék, halott kis emberkék,
kiégtetek, új nevetek innentől szemét,
benne vagytok a szemetesben, na tessék!
jujj, sötét van! berakok egy izzót ezért...

Pheater

Soraink közt ott a lényeg,
Mert más nem veszi észre,
papírra vetem hát végleg,
Ennél többet ér az élet,

Sírhattok nekem, ti lények,
Torkain ott van rég zsineg,
Imádkoztok egy áldott kézhez,
Hogy magának húzza azt meg,

Elfed a föld, így ér véget,
Lelkét kileheli a porfészek,
homokból hordott tok-féle,
összeroskad... jajj úgy félek,

Reszket, mert tudja, remélte,
az egész végén csak eképpen
Így került papírra, mondatvégre,
... Fejeződik lassan a mondat be.
 

Soraink közt ott a lényeg,
Mert más nem veszi észre,
papírra vetem hát végleg,
Ennél többet ér az élet,

Sírhattok nekem, ti lények,
Torkain ott van rég zsineg,
Imádkoztok egy áldott kézhez,
Hogy magának húzza azt meg,

Elfed a föld, így ér véget,
Lelkét kileheli a porfészek,
homokból hordott tok-féle,
összeroskad... jajj úgy félek,

Reszket, mert tudja, remélte,
az egész végén csak eképpen
Így került papírra, mondatvégre,
... Fejeződik lassan a mondat be.

Soraink közt ott a lényeg,
Mert más nem veszi észre,
papírra vetem hát végleg,
Ennél többet ér az élet,

Sírhattok nekem, ti lények,
Torkain ott van rég zsineg,
Imádkoztok egy áldott kézhez,
Hogy magának húzza azt meg,

Elfed a föld, így ér véget,
Lelkét kileheli a porfészek,
homokból hordott tok-féle,
összeroskad... jajj úgy félek,

Reszket, mert tudja, remélte,
az egész végén csak eképpen
Így került papírra, mondatvégre,
... Fejeződik lassan a mondat be.

Pheater

Apuka megint részegen jött a gyárból,
Szemében mámoros borgőz lángja lángol,
A gyerek vonyít, mert apja csók helyett
Arcára pofont adott úgy köszönésképpen,
Az anyuka retteg, és a sarokban reszket,
Miképpen a férje a centrifugát hányja tele,
Aztán újra kéz lendül, szeretet csattan,
S a nő szeméből sötét gyászkönny fakad,
Ami saját lelkének temetésén szárad fel,
Amikor feleségnek kérte őt egy ilyen ember,
És retteg a gyerek, fél, de szeretnie kell,
Mert álnok apja ilyet csak tőle követel,
És álmai messze, az ablakon túlra viszik,
Ahol talán reggel nem üvöltéssel keltik,
Nyugalom, és béke várja fakó otthonában,
Ahol a falak nincsenek zordságtól átjárva,
Zöldek a fák elötte, s madarak csiripelnek,
Tavaszi boldogságuk a világnak elmesélve,
Nincs álmatlan éjszaka, hazug ölelések,
... és még a világon néha ilyet remélnek...

Pheater

Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egy ember, meg egy holt,
a szíve egyre csak zakatolt,
hogy hova ássa el a darabot,
ami a másikból visszamaradott.
mint egy száraz kenyérfalatot,
mit a szegény kínjában darabol,
úgy keresett, és csak kutatott,
egy földbe vágott nagy furatot -
melybe rejthet ily szép alakot,
hogy törvényes úton, utakon,
ne követhessék őt nyomon.
fogott hát sok deszka dorongot,
a tagnak szolid dobozt faragott,
és hat láb mélyre gyorsan ásott,
amig észre nem veszik mások.
elfödte oly magas nyomáson,
mint aki nem az imént lőtte volna lábon.
otthagyta az erdőben, s kitaláltátok?
hogy az egészet nem csak miattam látod.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egy ember, meg egy holt,
Csak most te vagy az ember, barátom.
A hullát te vajon el hova ásod?

Pheater